Pár napja, egy beszélgetés kapcsán szöget ütött a fejemben, hogy kellene néhány sort kanyarítanom a címben szereplő témáról, úgyhogy most meg is teszem. Elöljáróban annyit, hogy jómagam nem vagyok megkeresztelve, ám ateistának sem vallom magam (amúgy is 'odavagyok' az ilyen kategorizálásokért), de erről majd később. Nehéz egy ilyen témához hozzákezdeni úgy, hogy ne torkolljon sárdobálásba, mivel ingoványos terület, és távol álljon tőlem, hogy bárkit is megbántsak. Mivel egyik vallási társaságnak sem vagyok tagja, jobbára csak Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás című, egyébként remek könyvére tudok hagyatkozni, mint fő forrásra, ahonnan a tárgyilagos ismereteket beszereztem a témáról. Ezen kívül persze van egy csomó élmény és emlék, amivel óhatatlanul találkozik az ember, miközben felcseperedik. 

Az első és legfontosabb dolog, amit már az elején meg szeretnék tenni, az a hit és a vallás (és az ehhez kapcsolódó intézményesített keretrendszer) terminusának szétválasztása. Míg az első egy önnön lényünkből fakadó érzés, addig a szabályokkal körbehatárolt és a hitet kalodába záró vallás az én perspektívámból a valaha kiagyalt legjobban működő, kollektív tudatot befolyásoló intétményrendszer. És ezt nem csak a kereszténységre értem. Ha már ez alól a 'vád' alól egy kivételt keresnék, az a kínai univerzizmus lenne, de nem szeretnék egyszerre sok dologba belecsapni, inkább kifejtem, mi is a bajom az egyházakkal...

Az egész már gyerekkorban kezdődik. Tudatosan vagy sem, de már egészen kicsi korunktól kezdve súlykoják belénk a nagy általáosságban efogadott keresztény világképet, annak minden ideológiájával és eszmerendszerével. Az általános iskolai hittanórákon már elkezdődik az alapfogalmak összemosása, és aki esetleg egyházi iskolába jár, ott még inkább részesül a...na ezt furcsán fogom mondani, de talán arról van szó, hogy az egyén kreativitásának korlátozásában. És itt most belemehetnék a keresztény erények felszínre hozatalába és egy olyan folyamat gyökereinek boncolgatásába, aminek eredményeként rengeteg jóindulatú, ám középszerű csordaembert kapunk. Hmm, ha jobban belegondolok mégiscsak belemegyek ebbe a témába, és aki eddig eljutott, attól már most elnézést kérek, mert a következő gondolataim elég csapongóak lesznek. Talán később majd újraírom egy összeszedettebb formában.

Az egész szerintem az emberek félelméből fakad. Mostanában, hogy megszaporodtak a természeti katasztrófák világszerte, egyre-másra kerülnek elő az olyan cikkek, amelyek a közelgő armageddon eljövetelét hirdetik. Szinte minden kultúrkör mondáiban jelen van ez a vonás, ami betudható az ismeretlentől való félelemnek. Ám az egyházak ügyesen kihasználják ezeket és mit mondanak egy-egy ilyen tragikus természeti katasztrófa után? "Lám-lám vétkeztetek, és fejetekre hoztátok a bajt". Ezután az életben maradtak még vezekelhetnek is egy kört, nem mintha nem lenne elég bajuk ezek nélkül is. Mit mondanak, ha nagy viszontagságok közepette sikereket érünk el? "Segíts magadon, Isten is megsegít" Még azt a kis örömöt is elveszik tőlünk, hogy megfelelően értékeljük saját képességeinket. Ha valami rossz történik velünk, akkor az a bűneinknek tudható be, de ha önerőből elérünk valamit, akkor az mindjárt valami felsőbb hatalom keze műve. Aha. 

Talán egy kicsit nietschei gondoloat következik, de ami a szabad szellem leírását illeti, szerintem voltak remek meglátásai (noha például a nőkről alkotott nézeteivel nagyon nem értek egyet). Hogy miért hajlanak az emberek a vallások felé (a hitről majd később beszélek)? Az életszerető (és félénk) nemtudás ösztön (elrejtőzni a nehéz, fájdalmas igazság elől, ami szerint mi vagyunk a saját bajaink többségének legfőbb okozója) visz minket az "igazság" tévútra...vagyis az áligazságokhoz...az ész pedig kielégítve. Ebbe még aktívan besegítenek a nyelvek is, például ellentéteket állítanak fel ott, ahol csak fokozatbeli különbségek vannak (magas és alacsony). Ehhez kapcsolódnak a vallási eszmények, amelyek szintén megnehezítik jelen világunk objektív értékelését. Szerintem az értékítéletek remekül jellemeznek egy olyan világot, ahol szinte mindent be lehet tömöríteni a "jó" és a "rossz" fogalmak közé. Ezek azonban elég...khmmm...magánvalók, főleg, ha jobban meggondoljuk, és úgy vesszük észre, hogy a jó és igaz eszmények mint örök dolgok mindig is megvoltak. Ezek az értékeszmények (amelyeket a vallások hirdetnek) szerintem leértékelik a saját világunkat. Ha megszabadulnánk a nagybetűs jó, szép fogalmaktól, nem találnánk (elnézést a vulgáris kifejezésekért, de úgy érzem, itt most szükség van rájuk) olyan kurva szarnak, gonosznak és igazságtalannak ezt a világot, mivel nem elérhetetlenekhez hasonlítanánk. Ezzel szemben úgy az egyházak, mint a filozófusok nagy része a jó és gonosz megkülönböztetésén fáradoznak, holott a legtöbb esetben szerintem csak fokozatbeli eltérés van. 

És ha már előkerült a jó és a gonosz fogalmisága, nézzünk egy kicsit a dolgok mögé. Nagyon sokáig, több államban még most is halálbüntetéssel sújtják a gyilkosokat. Ezzel csupán annyi bajom van, hogy nem látom be, mennyivel vagyunk ezáltal különbek náluk, azoknál, akiket elítélünk. Hol különül el egymástól a jó és a rossz. Persze, vannak, akik egészen bestiális rémtettekre vetemednek, kérdés nem fér tettük súlyához, nem is mentegetem őket. Csupán arra próbálok rávilágítani, hogy ha kínozzuk és megöljük a gonosztevőket, akkor mennyivel leszünk jobbak náluk? Pusztán azért, mert mindezt fehér páncélban és a társadalom által helyeselt és ránk ruházott joggal tesszük, máris rendben van a dolog. Nem. Szerintem nagyon nincs. És csak zárójelben jegyzem meg, hogy mi van az olyan esetekben, amikor valakit ártatlanul ítélnek el? Az én értékítéletembe (mindenkinek van, ilyen-vagy-olyan) nem fér bele, hogy ezer emberből akár csak egyet is büntetlenül halálra ítéljünk, és ezért is örültem, amikor itthon eltörölték ezt az intézményt. Ami a legelkeserítőbb, hogy én sem tudok más alternatívát kitalálni. Egyszerűen...emberek vagyunk, csak ne tegyünk már úgy, mintha valami felemelkedett lények lennénk.

És ezzel el is érkeztünk a hit kérdéséhez, ami egy csodálatosan jó dolog. Szerintem alapvető szükségletünk egyfajta útkeresés, és a vallások célja az lenne, hogy ehhez nyújtsanak segítő kezet, és ennek a kritériumnak talán csak a kínai univerzizmus felel meg. Nem tudok okosat mondani, hogy hogyan lehetne mindezt jobban csinálni. Azt érzem, hogy az intézményesített vallásrendszer nem egyéb, mint az emberek hinni akarására és egyéni útkeresésére épülő béklyó, amivel nagyon jól lehet tömegeket befolyásolni, azonban az egyéni kreativitást el is nyomja. Ha ők rosszul csinálják akkor ki csinálja jól? Nem tudom. Leírtam a gondolataimat, de kétségeim vannak a felől, hogy sikerül majd belőlük bármi értelmeset kiolvasni.