Soron következő bejegyzésem nem friss iromány, azonban a benne leírtak ismét aktuálisak lettek, továbbá aki most ismerkedik meg velem, az még úgysem olvashatta. Az első pár sor egy régebbi National Geographicból van, de szerintem nagyon jól illik a gondolataim mondandójához.
"Furcsa, mennyire különbözőképpen látjuk a minket körülvevő világot éjszaka, a nappali fények hiányában. Ilyenkor megváltoznak a színek, alakok, formák, de megváltoznak a hangok és az érzések is. Persze ez nem ugyaz az érzés, amit felmenőink érezhettek, amikor hasonló időpontban hasonló gondolatoktól vezérelve járatták tekintetüket a csillagporral bevont, sötét lepellel fedett tájon. Az egy másik korszak volt. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az a régi, koromsötét éjszaka, amikor az Esthajnalcsillag fénye is árnyékot tudott rajzolni a tárgyak mögé."
Néhány éve, amikor vidéken laktunk, éjjelente jártam futni a természetbe, és ezek voltak azok az alkalmak, amikor a leginkább ki tudtam szakadni emberi mivoltom korlátai közül (ma is elmentem, a helyszín azonban változott, ezúttal a Dunakeszi és Göd között elterülő sztyeppén koptattam a cipőmet, bár nem túl hosszan). Másfél óra futás után megállni és hosszan belenézni a fejünk fölött lévő sötét csillagtenger mélységébe-fantasztikus érzés. Az elme szárnyal, a képzelet annyira gyorsan suhan, hogy fél perc után teljesen beleszédülünk a gondolatiság feneketlen mélységeibe, nem létező határokat átlépvén az emberi létezés legédesebb formáit követve. A fizikai fáradtság ilyenkor hozza meg leginkább gyümölcsét...de mégis...a felemelő érzés csupán néhány pillanatig tart. Az egymást követő gondolatok tengerében könnyű elveszni, és az emlékezet ilyenkor bizony nem úgy működik, ahogy azt megszokhattuk mindennapi életünkből: ezek a gondolatfoszlányok bizony néhány másodperc alatt el is tűnnek. Az általuk okozott gyönyör pár másodperc alatt elenyészik, csak azért, hogy egy újabb vegye át a helyét, és létezésével megédesítse a jeles pillanatot, amikor megfogant. Ám ez az állapot végleges, és utólag, hideg fejjel már sajnos nem tudok visszaemlékezni ezekre a brilinás villanásokra. A megismerés korlátai hamarosan ismét felépülnek, átadva helyét az éjjelek és nappalok ciklusosan beküvetkező kivilágosodásának és újboli elsötétedésének.
Lehet, hogy néha kicsit sokat képzelek a dolgokba, tisztában vagyok vele, hogy az éjszaka nem az ember kedvéért olyan, amilyen, ám néha kifejezetten felemelő olyannak látni a minket körülvevő világot, amilyennek szeretnénk, mielőtt visszacsöppennénk a hétköznapok dolgos forgatagába. A természet visszatükröződése az emberi tudatban nem valami megmerevedett állapot, nem a valóság élettelen mása, hanem a dolgok lényegében való elmélyedés folyamata, és pont ez itt a lényeg: a dolgokban való elmélyedés, amire sok embertársunk sajnos képtelen, és velük együtt olyan értékek merülnek feledésbe, melyeket már sosem leszünk képesek renoválni. A visszatükröződési folyamat dialektikájának megértése lehetővé teszi, hogy mélyebben megértsük a gondolkodás és a lét törvényeinek egységét, bár e sorok megírását követően már magam sem vagyok biztos benne, hogy bármiféle gondolati egységet sikerülne elérnem az éjszaka sötét bárkáján hajózva.
