Nemrég érkeztem meg az orvostól, és kiderült, hogy légcsőhurutom van és már a tüdőm is bibis, úgyhogy ideje lenne lassan kikúrálnom magam. Ezen persze nem segítenek a szinte mindenhol fellelhető légkondícionáló berendezések. Nem értem...tíz éve még boldogan megvoltunk nélkülük, most pedig egy átlagos, nyári hétköznapot nem tudunk megrendezni nélkülük. És nem...semmi bajom a technológiai újításokkal, amelyek kényelmesebbé, elviselhetőbbé teszik a hétköznapjainkat, ám nem árt figyelembe venni az árat, amit fizetünk értük (vagy még inkább a környezet fizet meg).
És ha már az élhető világról beszélek...csak egy apró gondolat, ami Nietzsche Túl jón és rosszon című könyvét újra átböngészve jutott eszembe: Ha nem túlidealizált, elérhetetlen világképet tekintenénk elérendő célunknak vagy élettérnek, akkor észrevennénk a mi, valós világunkban rejlő szépségeket és örömforrásokat, és talán nem tűnne ennyire rossznak és elviselhetetlennek.
Azonban egy másik dolog is szöget ütött a fejembe...miért van szükségünk többre, mint ami a túléléshez kell? Miért keresünk folyton 'többet' egy partnernél, aki éjszakánként mellettünk van és akivel kölcsönösen örömet szerzünk egymásnak (és akivel -erősen lecsupaszítva- eleget teszünk a fajfenntartás szükségletének)? Miért lángol bennünk a tűz, ami bennünket éget, ha éppen nincs kivel megosztani? Miért törvényszerű, hogy a jó és a rossz érzések egymással kart-karba öltve járnak és egyik nem létezhet a másik nélkül? Persze én is tudom a választ...azért, mert emberek vagyunk. És ezzel vissza is kanyarodtam egy korábbi bejegyzésem témájához, ami arról szólt, mi tesz bennünket annyira különbözővé az állatvilág más tagjaitól. Talán a boldogság elérése utáni olthatatlan vágy.
