Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi szerepeljen az első bejegyzésemben, majd arra az elhatározásra jutottam, ami ilyen esetekben erőt szokott venni rajtam: leírom az első dolgot, ami eszembe jut. Egyszerűbb és hatásosabb más gondolataival felvezetni saját elménk napszélként kiszakadó terméseit, és vannak művek, melyeket nem lehet elégszer elolvasni, megrágni és magunkévá tenni. Mivel épp Howard Phillips Lovecraft egyik novellásgyűjteményét szorongattam nemrég a kezeim között, így hát az általam kedvelt író egy lírai művével nyitom meg ezt a blogot, Magyar Attila tolmácsolásában. Hogy miért pont erre a versre esett a választásom? Nos...talán csak azért, mert a hangulata megfogott.

Látom néha álmaimban a régi-régi kertet,
Hol izzó májusi napfény táncol, mint egy kísértet,
Hol a hajdan tarka virágok szürkén hervadnak el,
S omladozó falak között a tegnap szelleme kel.
A zeg-zugokban indák kúsznak, moha nő a tó körül,
A lugast gyom fojtogatja, hidegen elsötétül:
Csendbe merült ösvény ölén ritka, sovány fű fakad,
Az illatokat elnyomja a pusztulás doh-szaga.
E magányos, árva helyen élőlénynek nyoma sincs,
A bekerített csendben a visszhang sosem látott kincs.
Míg járok, s várok, s hallgatok, gyakran a kort keresem,
Mikor ismertem a kertet; kort, mit rég eltemettem.
Kutatom a régi napot, soha többé nem látom,
Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem.